Bevezetés

2009. december 5.-én a kora reggeli órákban a Puravida.hu csapat (személy szerint Bivaly, Markó és én) elhagyjuk kis hazánkat, hátat fordítunk az európai télnek, és meg sem állunk Costa Ricáig – csak kétszer.

Mégis, miért??
Csak.. Meleg, dzsungel, nagyvíz, Karib tenger..

Miért pont Costa Rica?
Meleget akarunk ugye, és vizet. Ehhez már alapból elég messzire kell utazni. Egy bizonyos távolság felett meg már úgyis mindegy. Úti célunk megválasztásakor elég fontos szerepe volt a tavalyi chilei magyar vadvizes delegációnak. Úgy volt, hogy az idén is mennek. Eleinte még csak egymagam voltam a jelenlegi csapatból, gondoltam hát, csatlakozom hozzájuk. Csaszi Petrástul lelépett hamarabb – jól is tette. Vranekról nem tudni semmit – megjegyzem igazából nem is ismerem. Maradt hát Bott (korábban Botyánszky) barátunk, aki kezdetekben nagyon lelkesen szervezkedett, majdhogynem már szeptember végén elindult, majd tőle szokatlan módon egyre kisebb magabiztossággal, végül a maradás mellett döntött. Sebaj, mert pont időben jött helyette Markó konkrét Közép-Amerikai tervekkel, aminek azért örülök, mert elmondások szerint Dél-Amerikában az angol nyelv ismeretlen, a spanyolomon pedig van még mit fejleszteni. Elkezdtünk szervezkedni: repjegy, oltások(!), stb, megjegyzem, a legtöbb izgalmat az okozta, hogy kapunk-e engedélyt arra, hogy átszálljunk Amerikában.. Szinte már mindennel megvoltunk, amikor egyszer csak egy Bivaly pottyant az égből, hogy ő is velünk tartana. Így nagy örömmel vettük, hogy három főre bővült kis csapatunk.

Fene azt a jó dolgunkat..
Néhány közeli ismerősömön kívül szinte mindenki valami hasonlót gondolhatott-mondott, amikor megtudta utazásunk hírét. Nagy részben elfogadom, mert több mint valószínű, hogy igen jól fogjuk ott érezni magunkat. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy nagy áldozatokat kell hozni ahhoz, hogy lelépjen az ember négy hónapra. És most nem a repülőgép árára gondolok – még csak nem is a jegyére. Nem fenékig tejfel.., de remélem, hogy megéri.

Hogy az a..
Vendégeink egyik kedvelt kérdése, hogy hogyan lehet túravezető az emberből, hogyan kezdtük stb. Rendszerint ezt valami nagyon gyors válasszal el szoktam intézni, de úgy érzem, ez egy remek alkalom arra, hogy (részben magamnak) összefoglaljam vadvizes múltamat, és egyben bővebb választ adjak a ’Mégis, miért??’ kérdésre.

2003 tavaszán egy otthoni – békéscsabai – ismerősömnek, Barbinak támadt az az ötlete, hogy menjünk el vadvízi evezni a nyáron. Nem volt ellenemre, de annyira nem is hozott lázba. Mindenesetre Barbi mindent megszervezett, így négyesben elmentünk Szlovéniába, ahol a Hungaroraft csapatával egy remek hétvégét töltöttünk.
Következő év őszén hasonló előzményekkel Víg Pistiékkel eveztünk és kanyoningoltunk egy nagyon jót. Ekkor fogalmazódott meg bennem – először, hogy ez egy nagyon jó sport, de nagyon drága.
Következő fontos ember az vadvizes életemben Attis barátom, akivel a koliban 3,5 évig laktunk együtt. Ezalatt – sok egyéb közös élmény mellett – a téli sportok kedvelőjévé tett. Megtanultam deszkázni, több sí táborban is voltunk együtt..
Többek között 2005-ben Les Sybellesben, ahol megismerkedtünk az ott idegenvezetősködő Gazsival. Aki ismeri tudja, aki nem, annak röviden jellemzem az életét: Télen sí, nyáron víz, utazás világba. Történt ez akkor, amikor éppen nagyon kezdtem belecsömörleni az egyetembe, evilági életembe. Őszintén szólva, elirigyeltem az életét. Olyat akartam mint az övé. Mozogni, hegyeket, izgalmakat; napi 24 órában azt csinálni, ami jól esik. Egyik este hármasban – Attissal –sokáig beszélgettünk, mesélt nekünk mindenről, csúszkálásról, vadvízről. Ennek eredményeképp ahogy hazajöttünk, az első dolgunk az volt, hogy leültünk az internet elé azzal, hogy mi akkor megtanulunk vadvízi kajakozni.
Így találtunk rá Bécire és a Rafting.hu-ra. Elmentünk párszor medencébe edzeni, majd ahogy kitavaszodott, a Socán egy kajaktanfolyamra. Bécihez illően kis bevezető után bele a mélyvízbe. De cseppet sem bántuk. Úszni tudunk, élmény meg volt bőven. Barbit, mint addigi lelkes szervezőt is elhívtam. Egyszer majdnem el is jött velünk medencébe, de akkor elmaradt – azóta nem látott vadvizet. Nyár végén egy kaptam egy váratlan telefont, Béci hívott, hogy menjünk kajakozni. Attis Angliában volt. Egy évre kiment dolgozni – ő sem látott azóta vadvizet. Én egy kis töprengés után úgy döntöttem, hogy megyek. Rendhagyó tanfolyam volt. Csak egyedül voltam kajakos, így Bécivel ketten kajakozva kísértük a túrát. Így történt, hogy életemben ötödször ültem kajakban.. Kobaridon.. Másnap jött a hirtelen fordulat: felső szakasz végén Cessoca felé csorogtunk, amikor Béci egy gyengébb pillanatában csak ennyit mondott: Szívesen látunk a csapatban! Felcsillanó szemmel vágtam rá: Én meg szívesen jövök!
Elkezdődött!
Túravezető neveltek belőlem, 2007-ben levizsgáztam, az elmúlt két nyaramat Szlovéniában töltöttem.. és úgy éltem, ahogy jól esik.

Nagyvégre letudtam az egyetemet. Nem volt már sok kedvem hozzá, de részben szüleim iránt érzett tiszteletből, részben magam miatt belehúztam, mert ha már ennyi időt és energiát beleöltem, akkor ugyan fejezzem már be.
Persze nem az utazás az egyetlen és végtelen célom a jövőmmel. Elég cigány élet ez. Hontalan csövezés.. de egy ideig jó. Amíg jól esik.
Itt vagyok, útra készen.

Röviden:
Ha két mondatban akarnám leírni az előző bekezdést, arra a kérdésre egy választ, hogy hogyan lehet túravezető valakiből.. vagyis inkább általánosítva a kérdést:
Hogyan lehetsz az aki lenni szeretnél?
Szerencsés véletlenek, véletlen találkozások, nehéz időben meghozott nehéz döntések együttes, szerencsés alakulása. Vagy mi..

Fenti történetemben szereplő mind a négy személynek hálás vagyok. Akaratukon és tudtukon kívül, de nagyon jó időben csöppentek bele az életembe! Rajtuk kívül illett volna még megemlítsem Rokit, Perakkót, és még sokakat, de tartok tőle, hogy így is uncsi és kicsit személyes lett.

A többi majd nem lesz az.

Pura vida

karaly